A mosoly az ingyen van

Hogyan lehet a céges és személyes márkát ötvözni? A hagyományokat a modernitással összeegyeztetni? Beszélgetés Auguszt Ibolyával, egy kis családtörténettel fűszerezve.

Vallom, hogy akkor igazán tiéd egy város (vagy városrész), ha vannak törzshelyeid. Több mint 20 éve, az egyik törzshelyem a Fény utcai Auguszt Cukrászda. Ez az a hely, ahol pontosan azt kapom amire számítok: minőséget, kedvességet és ha jól állnak a csillagok, még a süti szélét is megkaphatom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy könnyű lett volna Auguszt Ibolyát leültetni egy beszélgetésre. Ő az a bizonyos energikus, örökmozgó típus, akinek mindig van dolga, elképzelhetetlen, hogy relax üzemmódban sokáig egy helyben maradjon.

Az egyik alapélményem veled kapcsolatban, hogy majdnem mindenkihez az anyanyelvén szólsz és majdnem minden vendéget a nevén szólítasz. 

Alap, hogy a vendégeket ismerni kell, tudni kell a nevüket és azt, hogy ki mit szeret, mit nem. Szerencsére jó a memóriám, jó arcfelismerő képességekkel génekkel rendelkezem. A törődés az fontos, ez a kulcs. Emellett a sok más dolognak is stimmelnie kell: a süteménynek jónak kell lennie, a kiszolgálásnak, a hangulatnak és még sorolhatnám. Minden részletnek passzolnia kell. Önmagunkat is adjuk, saját magunkat is eladjuk a süteménnyel. 

A nyelvek szeretét pedig otthonról hoztam. Egy olyan nyelvi közösségben nőttem fel – Brassó környékén -, ahol 5 nyelvet kellett beszélni. De az apósomtól is sokat tanultam, akinek német nevelőnője volt, vele mindig németül beszélgettünk. A szakmai-családi titkokat is németül adta tovább nekem. A legjobb tanárom volt, attól a pillanattól kezdve, hogy bekerültem a családba és az üzletbe. Szerintem látta rajtam, hogy mennyire ragyogtam rajongtam  ezért az egészért. Szívből csinálni és részesének lenni. Nem mondom, hogy könnyű feladat. De azt csinálni, amit szeretsz az rendkívül jó dolog.

Az Auguszt egyfelől a cukrászda neve, de a tied is. Egy céges márka és a te személyes márkád is. Hogyan fonódik össze és hol válik szét? Egyáltalán szétválik?

Talán szerencsésebb arról beszélni, hogyan egészíti ki a kettő egymást. Az Auguszt, mint céges márka számomra azt jelenti, amit a férjem is képvisel és amit az apósom örökül hagyott. Amikor bekerültem a családba, akkor a cukrászda egyetlen helységből állt. Az eredeti Auguszt cukrászda 1951-ig, az államosításig, a mai Déryné helyén volt. Csodálatos berendezést, art-deco csillárokat és zenés teadélutánokat képzelj el.

Az apósom ebben a luxusban, ebben a milliőben nevelkedett és dolgozott. Majd a családjával együtt átkerült egy kis pince helységbe. Nulláról kezdték újra, három gyerekkel. Az apósom nappal egy édesipari vállalatnál dolgozott, éjszaka pedig az anyósomnak segített a sütésben. A körülmények mások voltak, de a minőségre ugyanúgy odafigyeltek. Arra koncentráltak, hogy a név - amit persze egy jó darabig ki sem írhattak - és a minőség fennmaradjon. „Nem baj ha nem csillog az üzlet, de a sütemény az legyen jó.” - mondogatták. Tulajdonképpen a mai napig ez a mottó: Nem baj, csak a sütemény legyen jó!

A minőség és a név mellett, a vendégekhez való hozzáállás is az örökség része. Az apósomnak mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya. Mindig azt mondta, hogy egy mosoly az mindenkinek jár. A mosoly az ingyen van. Ezek az alapok, ehhez próbálom hozzátenni azt a kultúrát, amiben felnőttem és a sajátom. Egy kicsit más temperamtum, egy kicsit más személet és egy kicsit más tempó. 

Részleteznéd ezt? 

Eredetileg törzsvendég voltam. Imádtam az édességet, nekem ez volt a doppingszerem. A krémes, az Auguszt krémes volt a kedvencem. Alapélményem, hogy mindig sietni kellett nehogy bezárjanak. Ugyanis csak 11-től, 6 -ig voltak nyitva és nekem ide kellett érnem. Kicsi volt az üzlet, állt a sor az utcán. A családiasság az már vendégként is megfogott, ezt igyekszem megtartani.  De azokon a dolgokon változtattunk, változtatok, amit vevőként kényelmetlennek találtam. Hosszabb lett a nyitvatartás, lassan-lassan nagyobb lett az üzlet és a könyöklőket felváltottuk asztalokkal. Könyökölve is finom a habos kávé és a sütemény, de ülve az más, az egy ráadás, egy más élmény. 

Ez nem volt könnyű. Más a pult mögött és más a pult előtt állni. Más vendégként és más eladóként.  Ráadásul én mindig mennék előre, újítanék, építenék. Szeretném, ha minden gyorsan és tökéletesen megvalósulna. Persze a férjem mindig mondja, hogy nem baj, ha lassabban valósulnak meg az új dolgok. A sütemény, az legyen jó és legyen kész. Nagyon sokat tanultam a férjemtől, jó irányba vitt. Kiegészítjük egymást, így kerek a történet. Ettől komplett a mi vállalkozásunk. Az ő tapasztalata, bölcsessége nélkülözhetetlen.

A pályamódosítók népes táborához tartozol. Az egészségügyben kezdtél, ma már cukrászmester vagy. Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél váltasz?

Nagycsaládban nőttem fel, a klasszikus értékek szerint. Az evés, a főzés, a kiszolgálás, a háziasszonyi teendők hozzátartoztak a neveltetésemhez. Mivel három fiútestvérem van, én négyszeresen teljesítettem a kiszolgálást. Hétvégén pedig soha sem voltunk csak hatan az asztalnál, hiszen a rokonságot is vendégül láttuk. Az Auguszt családban viszont a háziasszony jelzőnek volt egy kis sértő éle. Háziasszonynak lenni az szép dolog. De egy cukrászdában ’csak’ háziasszonynak lenni az a gardróbos vagy maximum a kísérő. Szakmai kérdésekhez nem tud és nem is szólhat hozzá. Egy ponton már annyira dühített a háziasszonyozás, hogy gondoltam megtanulom ezt a szakmát. Gondoltam, ezzel a férjemnek is kellemes meglepetést szerzek majd. 

Így amikor beiratkoztam az iskolába, megkérdeztem az igazgatót: beiratkozhatok-e más néven azért, hogy a végzésemig titokban maradjon a dolog. De nem lehetett. Persze, utólag láttam, hogy úgysem tudtam volna eltitkolni. Már megvoltak a gyerekeink is és hogyan indokoltam volna azt, hogy mindennap valahova eltűnök. A férjem is azt mondja, hogy ez egy jó döntés volt, bűszke rám. Így vagyunk egy pár. Így időnként ki tudom segíteni, de a tudásáig nem érek fel. Még nagyon sokat kell tanulnom, hogy annyit tudjak, mint ő. Még mindig tanulok. Hiába vannak meg az alapok, a technológia és az alapanyagok folyamatosan változnak. Követni kell ezeket a változásokat, nem szabad megállni. Mindig lehet és mindig kell tanulni.

Család és munka nálatok teljesen összefonódik. Hogyan lehet ezt egyensúlyban tartani?

Sokan irigylik és csodálják is, mivel viszonylag ritka, hogy házaspárok együtt dolgozzanak. Nem az egyensúly, hanem a harmónia fontos. Egy olyan rendszer kialakítása, ami mindenkinek jó. Például, nálunk a vasárnap mindig a családé és minden este együtt ülünk az asztalhoz. De a napi rutint is említhetem: a férjem minden reggel öttől az üzletben van, előkészíti a dolgokat. Én a gyerekek körüli teendőket intézem reggelente és csak utána jövök be az üzletbe. Ha van együttműködés és munkamegosztás akkor működik a dolog. 

Feszültségek persze nálunk is vannak. Mindenkinek az érveit, a szempontjait, a módszereit úgy kell alakítani, figyelembe venni, hogy a konfliktusok ne sértéssel vagy veszekedéssel végződjenek. Kompromiszumokat kell kötni. Ez nem megy egymás megértése és tisztelete nélkül. Bármi átvészelhető, ha van megértés.

Azt mondtad az interjú elején, hogy imádtad az édességet. Még mindig szereted, van kedvenc süteményed?

A barackos túrófánk. Az volt az első süteményem, amit a férjemnek készítettem a születésnapjára. Igaz, az nem pont ilyen volt. Egy kuglófot készítettem, barackos-túrós töltelékkel. Miután átment az otthoni minőségi szűrőn. Egy kicsit átgondoltuk, mert a forma a cukrászdába nem lett volna megfelelő és egy kicsit a tömörségén is lazítottunk. 

Mi az amit soha, de soha nem tennél egy süteménnyel vagy olyan alapanyag, amit nem használnál?

A margarin. Az tilos alapanyag nálunk. Bevallom őszintén, lánykoromban előfordult, hogy ettem margarint. Azonban a férjem egyik első mondata az volt a házasságunk kezdetén, hogy ha margarint merek venni, akkor elválunk.  A margarin tiltólistára került, mi pedig ma is együtt vagyunk. 

Rakj rendet!

Ilyenkor érdemes átgondolni, hogyan állunk a kitűzött célokkal, mi történt az elmúlt időszakban és ez alapján  mi az amire a következő időszakban jobban oda kellene figyelnünk. Ahogy Bálint gazda mondaná: nézzük mi az öt legalapvetőbb tennivaló a kis kertben. 

1. Keress rá a nevedre! A találatok alapján milyen kép rajzolódik ki rólad? Megmutatja azokat a tulajdonságaidat, amik megkülönböztetnek? Mi az, ami hiányzik? 

2. Frissítsd az önéletrajzod! Egészítsd ki az önéletrajzod az elmúlt hónapok eredményeivel. Gondold végig, hogy az elmúlt pár hónapban milyen eredményeket értél, miért érdemelnél bónuszt? A hibákat sem árt felidézni. Persze, nem azért, hogy feleslegesen rágódj rajta, hanem azért, hogy legyen stratégiád az elkerülésükre.

3. Csekkold a Linkedin profilod és a honlapod! Tükrözi a jelenlegi állapotokat? Bemutatja a tulajdonságaid csak rád jellemző egyéni mixét (képességek, szaktudás, személyiség)? Egyszerűbben fogalmazva, választ ad arra miért érdemes veled dolgozni, téged választani? (További szempontokat itt találsz.)

4. Kapcsolódj! Elő a telefonjegyzékkel, az ismerősökkel a közösségi felületeken. Pörgesd át a névjegyzékeket, ki az akivel már régen nem beszéltél, de jó lenne ha élő maradna a kapcsolat. Írj neki, hívd fel és beszélj meg találkozókat.

5. Képezz! Nem véletlenül alakult ki a magazinoknál az a szokás, hogy az évszakok hangulata visszaköszön a képeken. Éppen ezért, érdemes a kucsmás, nagykabátos profilképeket lecserélni valami frissebbre. 

A táncos, aki nem tud járni

A lehetetlen leküzdéséről szóló sikersztorikra sokan legyintenek. Pedig számos esetben bizonyul igaznak a tétel: ha nem adod fel nincs lehetetlen. Marc Brew története is az emberi akarat végtelenségét példázza.

Azt eddig is sejtettem, hogy az elhivatottság, egy adott szakmai terület szeretete számos nehézségen átsegít, de Marc Brewtörténete végképp meggyőzőtt erről. Ha tényleg elhivatott vagy nincs lehetetlen. Nézzük Brewnak, milyen akadályokat kellett leküzdenie azért, hogy táncos lehessen. 

Ellendrukkerek

Az öt éves Marc Brewnak a pénteki táncórák jelentették a hét csúcspontját. Két évvel később már rendszeresen jár táncórákra, míg a többiek bandáznak ő a balettrúdnál tölti az idejét, ugyanis eldöntötte táncos lesz. Azonban egy olyan kisvárosban, mint Jerilderie nem mindenki érti meg és fogadja kitörő lelkesedéssel a döntését. “A legtöbb embernek nagyon pontos elképzelései vannak arról - egy ilyen vidéki kisvárosban -, hogy kinek, mit kellene tennie, egy táncoló kisfiú nem tartozik ezek közé.” – idézi fel korai emlékeit, Marc Brew. 

Azonban a helyi közösség nem tetszése, nem állíthatta meg, kitartóan gyakorolt. Még csak 11 éves volt, amikor ösztöndíjjal felvették a Victorian College művészeti szakközépiskolájába. Ezután az Ausztrál Balett Társulatnál folytatta tánctanulmányait. A harmadik év vége felé ajánlatott kapott a PACT-tól (Dél-afrikai balett társulat). A gúnyolódások és a balettrúd mellett töltött hosszú-hosszú órák értelmet nyertek. 20 évesen ígéretes tánckarrier előtt állt.

A baleset

Brew Johanesburgba utazott. Megkezdődtek a próbák. Egy napon, próba után autóba ültek barátaival, az autózásnak egy részeg sofőr vetett véget. “Mindössze egy fehér villanást érzékeltem az ütközéskor” – mondja Brew. A csattanás rettenetesen súlyos volt. Barátai meghaltak a balesetben, őt pedig igen súlyos sérülésekkel mentették ki a kocsiból. Két hétig eszméletlenül, gépekre kapcsolva létezett. Amikor végül magához tért az orvos közölte: soha többet nem fog járni.

“Ez nem történhet meg velem. Az életem a tánc és a mozgás.” - ez volt az első gondolata. Makacssága és eltökéltsége átsegítette a következő másfél éven, amit rehabilitációval töltött. Nem adta fel, koreografált és tanított, azonban a tánc rettenetesen hiányzott neki. “Én még mindig táncos vagyok. Nem mondhatok le róla csak azért, mert nem tudok járni.” A bökkenő csak az volt, hogy Ausztráliában semmi lehetősége sincs egy járásra képtelen, kerekesszékes táncosnak.

Saját maga

De a szerencse Brew mellé állt. Meghívást kapott a New York-I Infinity társulattól. Az egészséges és mozgássérültekből álló együttesnél kemény mentális és fizikai munka következett. Brewnak mentálisan is fel kellett dolgoznia - a korábbihoz képest - korlátozott fizikai képességeit. El kellett fogadnia saját testképét és megváltozott testtudatát is. De a tánc új dimenzióit fedezte fel.

Innentől nem volt megállás, egyre-másra érték a meghívások. Például, a világ legelső integrált tánctársulatában, a londoni CanDoCo-nál táncolt. A CandoCo Dance Company a világ egyik méltán legelismertebb, legkiválóbb táncegyüttese. Egy apró érdekesség, Brew már az együttes budapesti fellépésén is a társulat tagja volt, így Magyarországon is táncolt. Mindeközben saját társulatát is megalapította Marc Brew Company néven.

Marc Brew 20 éves volt, amikor úgy tűnt, ígéretes táncos karrierjét fel kell adnia. De újrakezdte. Eltelt 19 év, mára  a kortárs tánc-szcéna elismert koreográfus-táncosa lett. Jelenleg az önéletrajzi ihletésű For Now, I am… című darabjával járja a világot. 

Ikonok és terek

A megjelenésünk, a beszédmódunk éppúgy hozzátartoznak a személyes márkánkhoz, mint a  szakmai teljesítményünk. Azok a tárgyak, melyekkel körülvesszük magunkat vagy a helyiség ahol dolgozunk, az íróasztalunk tovább árnyalhatják a rólunk kialakult képet.

De nem csak a személyiségünk lenyomatát őrzik a minket körülvevő terek, hanem a munkánkra is hatással lehetnek. Inspirálhatnak, kreatívabbá tehetnek vagy éppen az ellenkező hatást válthatják ki.  

A legtalálékonyabb űrhajós

1969. júliusában, Neil Armstrong és Edwin Aldrin sima leszállást hajtottak végre a Nyugalom Tengerén. A holdraszállást rengeten kísérték figyelemmel. Köztük egy 9 éves kanadai kisfiú, aki az élmény hatására döntötte el, hogy űrhajós lesz. Az elhatározás pusztán gyerekes álomnak tűnhetett - ekkor Kanadának még űrprogramja sem volt - mégis valósággá vált: Chris Austin Hadfield űrhajós lett. 26 év múlva.

Chris Hadfield 21 éves űrhajós pályafutása alatt, majdnem 4000 órát töltött az űrben és örökre beírta a nevét az űrrepülés történetébe. Ő az első kanadai aki űrsétát tett, a Nemzetközi űrállomás első és mai napig egyetlen kanadai parancsnoka valamint a legismertebb űrhajós Neil Armstrong óta. Emellett olyan figyelmet irányított az űrkutatásra is, amire még a szakemberek sem számítottak. Nézzük, mi kellett ehhez?

Alapozás

Az út egyenes volt, de közel sem könnyű. Hadfield vitorlázó repülőként kezdte, majd motoros repülő jogosítványt szerzett, később oktatóként tevékenykedett. 1982-ben kitüntetéssel szerzett mérnük-pilóta oklevelet. Majd berepülőpilóta képzésen vett részt és a kanadai léierő berepülő pilótájaként, több mint 70 különböző típusú repülőgépet tesztelt.

A legjobb vadászpilóták között tartották számon, amikor jelentkezett a Kanadai Űrügynökséghez. Az 5330 pályázó közül őt választották ki a feladatra. Azonban a java még csak most következett. Az űrhajós kiképzés alatt minden korábbinál több tanulásra és keményebb munkára volt szüksége. Többek között oroszul tanult valamint a mérnöki doktorátust is megszerezte. A hivatalosan három évig tartó kiképzés után teljesült az álma és első űrutazására indult, 1995 novemberében.

Stratégia és egy gitár

A több évtizedes pilóta- és űrhajós karrier ellenére Hadfield nevét csak harmadik és egyben utolsó küldetése során ismerte meg a világ. A Nemzetközi Űrállomáson töltött idő alatt ugyanis aktívan használta a közösségi médiát. Az asztronauta tudatosan készült az ismeretterjesztő munkára és közösségi szereplésre. Még felszállás előtt a fiai javasolták, hogy használja a Twittert az űrállomáson töltött idő és az ott végzett tudományos munka bemutatására.

Bár a kanadai űrhajós dokkolását a Nemzetközi Űrállomáson - 2012. december 19-én – szinte alig néhányan követték. Azonban egy héttel később fokozódott az érdeklődés, amikor feltöltötte a YouTube-ra az első űrben felvett dalt. Ezt követően rendszeresen megosztotta az űrállomáson zajló élet legérdekesebb pillanatait. Az igazi, széles körű ismertséghez azonban kellett a szintén kanadai William Shatner is, aki Kirk kapitányt játszotta az eredeti Star Trekben. A két férfi Twitteres beszélgetésébe aztán bekapcsolódtak a Star Trek további szereplői, valamint Buzz Aldrin űrhajós is.

Chris Hadfield remek érzékkel használta ki a rá irányuló figyelmet. Ennek köszönhető az is, hogy  Forbes magazin,  legtalálékonyabb űrhajósnak nevezte, aki valaha elhagyta a Földet. Legnépszerűbb videója nem sokkal a visszatérése előtt, 2013 májusában készült. A felvételen, David Bowie számát, a Space Oddityt énekli és  ma már 30 millió felett jár a nézettsége.

Negatív gondolkodás

Hadfield azt mondja, hogy a siker elérésében sokkal nagyobb szerepe volt a lehetséges hibákra való elkészülésnek, mint a sikerről való gondolkodásnak. A legfontosabb azt számba venni, hogy mi romolhat el egy küldetés során. Ez az, ami elengedhetetlen a túléléshez. "21 évig voltam űrhajós, de csak hat hónapot töltöttem az űrben. A fennmaradó időben folyamatosan azokat a részleteket kerestem, amit elronhatunk egy küldetés során... Soha sem féltem az űrutazások alatt, nem azért, mert bátor vagyok, hanem azért, mert minden lehetséges probléma megoldását ezerszer gyakoroltam. A megfelelő felkészültség a fontos. Ez minimálisra csökkenti a félelmet, és önbizalmat ad."

Hadfield szerint, ez a módszer a mindennapi életben is rendkívül jól alkalmazható. Például, ha előadásra készülsz, gondold végig, milyen problémák lehetnek. Elfelejtheted a szövegedet? Elromlik a mikrofon vagy éppen nem működik a projektor? Találd meg az öt leginkább valószínűsíthető hibát, dolgozz ki rá stratégiát és próbáld el ezt is többször. 

A magyar, aki jó versenyt akar

Nem vagyok Rob a Pop, csajok, satöbbiből – aki folyamatosan top 10-es listákat gyárt -, de ha mégis csak készítenék egy listát a 10 kedvenc (én)márkámról, akkor Bojár Gábor biztosan benne lenne.

A fellazuló szocializmus félmaszek társulásából multivá nõtt szoftvercég, a Graphisoft alapítója mindazon tulajdonságok birtokosa, amik egy erős személyes márkához szükségek. 

A fizikusból lett vállalkozó teljesítménye vitathatatlan, nem csinál titkot értékrendjéből, hitelesen és következetesen vállalja véleményét. És persze saját személyiségét is, finom humorral és öniróniától sem mentesen. De számomra legszimpatikusabb tulajdonsága, hogy pontosan felismeri saját korlátait is, tisztában van személyes képességeinek határaival. Nem akar – és nem akart – túl nyújtozkódni a saját területén. Ismertségét (és elismertségét) arra használja, amiben a legerősebb: a vezetési és a vállalkozói kultúra jobbá tételére, a jó verseny eszméjének hirdetésére.

Éppen ezért ajánlom hétvégi moziként, egy másfél évvel ezelőtt elhangzott előadását, melyben beszél arról, hogy miért lett vállalkozó, milyen hibákat követett el vezetőként, de legfőképp arról, milyen a jó vezető és kiből lesz jó vállalkozó. Akkor is érdemes meghallgatnod az előadását, ha nem vágynál vezetői vagy vállalkozói babérokra.

Kedvenc cipőm története

Tíz éve egy fiatal texasi vállalkozó Argentínába utazott. A vakációról 250 pár cipővel a hátizsákjában és egy új üzleti modellel a fejében tért vissza Los Angeles-i otthonába. Így kezdődőtt a TOMS cipők sikersztorija.

A hirtelen sikersztorik hátterében általában hosszú évek munkája van. Azonban csak egyetlen pillanat, amikor a látszólag független események és tapasztalatok összeállnak egy képpé. Sokszor valami véletlenszerű esemény hatására, egy találkozás, egy beszélgetés, egy élmény és kipattan az ötlet. Az-az ötlet, mely annyira személyessé válik, hogy még a nehézségek sem tántoríthatnak el a megvalósítástól. Az elkötelezettség és a kitartó munka pedig beérik és sikerhez vezet.

Nem történt ez másképp Blake Mycoskieval – a TOMS alapítójával – sem. A 29 éves Mycoskie ekkor már elvégezte az egyetemet, ahol filozófiát és üzleti ismereteket tanult. Néhány többé-kevésbé sikeres vállalkozáson és egy valóság-show szereplésen is túl volt – ahol az utolsó pillanatban egymillió dollárt vesztett - és éppen egy online oktatási program beindításán dolgozott.

De hogyan kerültek a cipők a zsákba? Ahogy mondani szokták: Rómában élj úgy, mint a rómaiak. Mycoskie igyekezett minél jobban megismerni az argentin kultúrát, tangózni tanult, polózott és alpargatast viselt (hagyományos cipő). Azonban nemcsak az ország kulturális gazdagságával szembesült, hanem a szegénységgel is.

Az utazás vége felé, egy kávéházban belebotlott egy amerikai nőbe. A nő egy jótékonysági szervezetnél önkénteskedett, rászoruló gyerekeknek cipőket adományoztak. Ugyanis, sok gyereknek még cipője sincs, a cipő hiánya pedig nemcsak az iskolába járást akadályozza, hanem emiatt fokozottan kitettek a legkülönbözöbb fertőzéseknek. Azonban, ironikus módon a szervezetnek is volt egy Achilles-sarka. Az adományok nem egyenletes ütemben érkeztek és gyakran nem a megfelelő méretben. 

Mycoskie valamit tenni akart. Az első gondolata az volt, hogy cipő-adományozási programot szervez. Azonban, a fenntarthatóság problematikáját ez nem oldotta volna meg. Ráadásul csak üzleti tapasztalatai voltak, az alapítványi működésről fogalma sem volt. Ezért átfogalmazta a kérdést, a számára ismerős üzleti környezetre: hogyan ötvözhető a vállalkozás és a jótékonyság?

Így született meg a one-for-one modell gondolata. A képlet egyszerű: minden egyes eladott cipő után, egy pár cipőt adományoz a rászorulóknak, jótékonysági szervezetek bevonásával. Az ötlet megvolt, már csak meg kellett valósítani. Gyanítom ekkor lenézett a lábára, amin éppen egy alpargatas volt és beugrott: mi lenne, ha a hagyományos helyi viseletet átszabnák az amerikai piac igényeire, helyi mesteremberek segítségével. Persze, a legtöbb helyi mester bolondnak nézte és nem igazán voltak hajlandóak a megszokott formáktól és színektől eltérni. Mycoskie azonban nem adta fel és végül talált valakit, aki vállalkozott az együttműködésre.

Az ötlet megvolt és 250 pár cipő is. Már ‘csak’ el kellett adni. Mycoskie rengeteg e-mailt és telefont intézett, amikor éppen ráért. Hiszen közben egy másik vállalkozáson is dolgozott. A cipők csak lassan fogytak, egy szombat délelőtt Mycoskie úgy döntött, hogy ez így tovább nem mehet, valamit tennie kell. Fogta a hátizsákját, benne a cipőkkel és elindult viszonteladókat keresni. Így talált rá az American Rugra. Ahol a tulajdonos legalább annyira szerette a cipőket, mint a történetüket. Mycoskie ekkor tanulta meg az egyik legfontosabb leckét: “Nem számít, mennyire kényelmes távolról elérni másokat, néha a legfontosabb feladat az, hogy személyesen is megmutasd magad.”

A jó történetekre emlékezünk, kapcsolódunk hozzájuk és tovább meséljük őket. Így jutott el a cipők sztorija Booth Moorehoz is, a Los Angeles Times divat szekciójának újságírójához. A sztorit címlapon hozta a lap, még aznap 2200 rendelés érkezett. A probléma csak az volt, hogy összesen 160 pár cipő volt raktáron. Mycoskie gyorsan szerzett két gyakornokot és őrült tempóban válaszoltak a megrendelésekre. Őszintén megírták a jelentkezőknek, hogy az ígért négy napos határidőt nem tudják vállalni. A megrendelők pedig megértőek voltak, a több mint kétezerből csupán egy ember törölte a rendelését.

Mycoskie visszatért Argentinába, egy újabb cipőszállítmányért. Mindeközben a sajtó felkapta a sztorit. Ennek hatására újabb viszonteladók jelentkeztek. A TOMS egyre ismertebbé vált. Hamarosan Keira Knightley és Scarlett Johansson is TOMS-ban koptatta az utcákat. Ahogy mondani szokták a többi már történelem. Mycoskie több mint 50 millió pár cipőt adott el az elmúlt tíz évben.

A vállalkozás profilját is bővítette, már nemcsak cipőket, hanem szemüveget és kávét is árul. Minden egyes eladott napszemüveg és szemüvegkeret egy arra rászoruló szemészeti ellátását biztosítja. Prémium minőségű pörkölt kávé eladásával pedig a fejlődő országok ívóvíz ellátását támogatja. A cipők sikertörténetéről könyvet is írt, tavaly pedig eladta a cég felét és az összeget társadalmilag hasznos vállalkozások támogatására fordítja.

És hogy mit jelent a TOMS? Ez a márka ígéretének, ha úgy tetszik a vállalkozás missziójának rövidítése: Tomorrow’s Shoes.